A fény jelentőségét az élet számára senki sem vonja kétségbe. A fény az élet egyik alapfeltétele.

A legkorábbi időktől lenyűgözte az emberiséget a fény és a színek természete. Évszázadokig a csodák forrását jelentette az égen feltűnő szivárvány. Sokan elmélkedtek arról, vajon miért jelennek meg a színek mindig ugyanabba a sorrendben.

A fény a Napból származik, melege és fénye nélkülözhetetlen minden élőlény fennmaradásához. Éppen ezért a Napot és a hozzá kapcsolódó isteneket minden korban mélységesen tisztelte az emberiség. Az ősi Egyiptomban a tetőpontján delelő Napot Ré isten megtestesülésének tartották, a felkelő Napot Hórusz sajátjának, a lenyugvót pedig Oziriszének tulajdonították. Az ókori görögöknél a Nap Apollónhoz, valamint Zeusz szeméhez kapcsolódik, míg a világ másik felén, az inkák emberi alakban festették meg, sugárzó aranykoronggal az arc helyén. A maják Napistene Ahau Kin volt, aki fiatal és öreg alakban egyaránt meg tudott jelenni, és úgy tartották, hogy jaguár istenként, napnyugta és napkelte között az alvilágban utazgat. A hinduizmusban a Nap "az éltető", a keresztényeknél pedig ő szimbolizálja az univerzum irányítóját, aki szeretetet és fényt sy és a színek természete.

Az archeológusok felfedezték, hogy az egyiptomiak külön gyógyító termeket tartottak fenn pazarul díszített templomaikban. Ezeket a termeket úgy építették, hogy a beérkező napsugarak a színspektrumra bomlottak. A páciensek először átestek egy "színdiagnózison", majd abba a terembe kerültek, amelyik a kívánt színt sugározta.

A színek és a gyógyítás Indiában is szoros kapcsolatban állt egymással. India egy színektől pezsgő ország. A hinduizmus az egyik legrégebbi, ma is élő vallás, több mint négyezer éves múltra tekint vissza, és ősi tanításai hozták létre a hagyományos indiai ajurvédikus (az élet ismerete) gyógyítás alapjait. A terápia során használtak ásványokat és drágaköveket, amelyeket a hét kozmikus sugár koncentrációjának tartottak. Az ajurvédikus gyógyászat mind a mai napig használ drágaköveket: az ónix az ultraviola fény megfelelője, a macskaszem az infravörösé, a rubint a vörösé, az igazgyöngy a narancssárgáé, a korall a sárgáé, a smaragd a zöldé, a topáz a kéké, a gyémánt az indigókéké, a zafír pedig a lila fényé. Ezeket a drágaköveket mindig prizmán keresztül használták, ami felerősíti valódi kozmikus színüket, mivel úgy tartották, hogy külső színük nem minden esetben azonos a kő valódi lényegével.

A klasszikus kínai gyógyászat elsősorban azokon a munkákon alapszik, amelyeket a három legendás császárnak tulajdonítanak. Fu Hus nevéhez fűződik a jang és jin vonalak megalkotása; She Nung, a Vörös császár összeállította az első orvosi gyógyfűfőzetet; valamint Yi Hsiung, a Sárga császár elkészítette a nagy gyógyászati kézikönyvet, a Nei Ching-et (Az orvoslás szabályai). Ez utóbbi szerint öt típusú terápia létezett: a lélek gyógyítása, a test táplálása, gyógyszerek alkalmazása, az egész test kezelése, valamint akupunktura és égetés. A színeket gyógynövények, ásványok és balzsamok formájában használták. A színek használata mellett a napfénykezelés (helioterápia) is bevett szokás volt a görögök és a rómaiak körében, akik a kutatások szerint elsőként jegyezték le ennek elméletét és gyakorlatát. A görög város, Heliopolisz gyógyító templomairól vált híressé, amelyeket úgy építettek, hogy a napfényt a spektrum színeire törje meg az egyiptomi templomokhoz hasonlóan.

A kereszténység korának első öt évszázadában a színeket, ráolvasásokat és a különböző istenekhez való fohászokat használó gyógyászati eljárásokat pogány technikának ítélték. Az ilyen tevékenységeket titokban végezték, aminek következtében az ősi tudás és a holisztikus gyógyászati eljárásokról szóló görög és római feljegyzések nagy része elveszett.

A tizenhetedik század, a "tudományos forradalom kora" fordulópontot jelent a tudomány történetében. A tudósok már nem azt kérdezik többé, hogy miért történnek a dolgok, hanem azt, hogyan történnek.

A tizenkilencedik század közepe felé Jakob Lorber 1851-ben A napfény gyógyító ereje című könyvében újra élesztette a napfénnyel való kezelés módszerét. A könyvében szót ejt arról is, hogy a bárány vagy egészséges borjú vérének szolarizálásakor kapott vörösesbarna por kitűnő gyógyszer a tüdő betegségei és a vérzések kezelésére. A könyv vége felé napfénykezeléseket mutat be bizonyos betegségek, például a rosszindulatú daganat ellen, valamint leírja, hogyan készítsünk napfénytinktúrát.

A napfényterápia egy másik úttörője, talán a legjelentősebb, egy dán orvos, Niels Ryberg Finsen (1860-1904) volt. Ő volt az első, aki tudományosan kidolgozta a fényterápiát, mesterséges fényt használva, főként szénívet. 1892-ben kezdett szénívvel dolgozni a bőrtuberkolózis (lupus vulgaris) kezelésére. Megfigyelte, hogy ez az állapot erősen romlik télen, és arra a következtetésre jutott, hogy a napfény fontos szerepet játszik ebben a betegségben. E területen végzett több éves munkája, és számos páciense csodával határos felgyógyulása eredményeképpen 1903-ban Nobel-díjat kapott, és a "fotobiológia atyjaként" vált közismertté.

A huszadik század elején a színek vizsgálatába kezdett az okkultista, filozófus, tanár és vallási vezető Rudolf Steiner is, akinek meggyőződése volt, hogy a szín egy létező entitás, és hogy minden színnek speciális spirituális jelentősége van. Steiner azt állította, hogy a színek rendkívül fontos szerepet fognak játszani a huszonegyedik század orvostudományában.

A mai napig világszerte számos tudós, professzor, biológus, fizikus és orvos foglalkozott a fénygyógyászattal, és  rendszeres kutatások folynak a fény- és színterápia alkalmazásának lehetőségeiről a mindennapi gyógyászatban.